jQuery(document).ready(function($){$('#aside #lang_sel_list ul').addClass('fancy');});

Your browser (Internet Explorer 7 or lower) is out of date. It has known security flaws and may not display all features of this and other websites. Learn how to update your browser.

X

Navigate / search

Korai évek

1879. december 29-én a dél-indiai Tirucsuliban lévő Bhúminátha-templomban nagy odaadással ünnepelték az Árudrá-darsant, azt a fesztivált, amelynek során arra emlékeznek, hogy az Úr Siva megnyilvánult Natarádzsaként, a Kozmikus Tánc Uraként. Az Úr Siva feldíszített képmását ünnepélyesen körbehordozták az utcákon napközben és még késő este is. Éppen akkor, amikor az Istenség újra belépett a templomba éjfél után, december 30-án hajnali egy órakor felhangzott egy újszülött sírása a templom tőszomszédságában levő házból. Szundaram Aijar és felesége, Alagammál voltak a szerencsés szülők. Az újszülött, aki később Bhagaván Srí Ramana Maharsiként vált ismertté, a Venkataráman nevet kapta. A szülésnél segédkező asszony, aki egyébként nem látott jól, észlelte a gyermeket övező fényt.

Thiruchuli House — Birth Place of Sri Ramana
Thiruchuli House — Birth Place of Sri Ramana

Venkataráman korai évei teljesen átlagosan teltek. Kortársaival együtt játszott és csintalankodott. Amikor úgy hatéves lehetett, apjai régi törvényszéki papírjaiból hajókat készített, majd vízre bocsátotta őket. Amikor atyja megdorgálta, elment otthonról. Hosszas keresés után a templom papja találta meg: az Istenanya szobra mögé bújt el. Már gyermekként is az isteni jelenlétben keresett vigaszt, amikor szomorúságot okozott neki a világ.

Venkataráman Tirucsuliban fejezte be az elemi iskolát, majd Dindigulba küldték további tanulmányok céljából. 1892 februárjában édesapja meghalt, és a család kettészakadt. Venkataráman és bátyja atyai nagybátyjukhoz, Szubba Aijarhoz került Maduraiba, két fiatalabb testvérük pedig anyjukkal maradt. Kezdetben Venkataráman a Scott’s Középiskolába, majd később az Amerikai Missziós Középiskolába járt.

A fiú az iskolai feladatoknál jobban szerette a sportokat. Bámulatosan jó emlékezőtehetsége volt, képes volt elismételni a leckét úgy, hogy csak egyszer olvasta el. Az egyetlen szokatlan dolog gyermekkori éveiben az volt, hogy kivételesen mélyen aludt: olyan mélyen, hogy alig lehetett felkelteni. Azok a fiúk, akik hozzá sem mertek nyúlni, amikor ébren volt, oda vihették, ahová csak akartak, amikor aludt, és annyit üthették, amennyi jólesett nekik. Venkataráman minderről csak másnap reggel értesült.

Az ifjú akkor tudta meg, hogy az Arunácsala földrajzilag létező hely is, miután megkérdezte egy látogatóban náluk lévő rokonukat, hogy honnan jön.

– Az Arunácsalától – hangzott a válasz.

A fiú izgatottan felkiáltott:

– Hogyan? Az Arunácsalától? Hol van az?

A rokon elcsodálkozott az ifjú tudatlanságán, majd elmagyarázta neki, hogy az Arunácsala nem más, mint Tiruvannámalai. Erre utalt később a bölcs az Arunácsalához írott egyik himnuszában:

“Nézd, a Fény Hegye úgy áll, mint egy érzéketlen tömb!

De titkos hatása az értelmünknél messze több,

Ez már ártatlan kisgyermekként az elmémben ragyogott.

Amikor megtudtam, hogy Tiruvannámalaijal azonos,

Ennek jelentése még mindig meg nem fogott.

Miután azonban elvezérelt Önmagához, egészen közel,

S elmémet elcsendesítette – mozdulatlan, ismertem fel. ”

(Nyolc versszak az Arunácsalához)

Nem sokkal később olvasta először a Perijapuránamot, a hatvanhárom tamil szent élettörténetét. Eksztatikus csodálattal töltötte el, hogy ilyen hit, ilyen szeretet, ilyen isteni odaadás lehetséges, s hogy az emberi életben létezik ilyen gyönyörűség. A mesék, melyek az isteni egyesüléshez vezető lemondásról szóltak, tiszteletre és utánzásra késztették. Ez időtől fogva a tudatosság folyama kezdett ébredezni benne. Ő a rá jellemző egyszerűséggel így emlékezett vissza: “Először azt hittem, hogy valamiféle láz, de ha ilyen kellemes láz, gondoltam, hadd maradjon.”