jQuery(document).ready(function($){$('#aside #lang_sel_list ul').addClass('fancy');});

Your browser (Internet Explorer 7 or lower) is out of date. It has known security flaws and may not display all features of this and other websites. Learn how to update your browser.

X

Navigate / search

Útmutatások

Ramana Maharsi tanításának lényegét egy kis könyvecske, a Ki vagyok én? tartalmazza. Ebben találjuk meg a Maharsi által adott első útmutatásokat, melyeket közvetlenül önmagára ébredésének egyéni élményéből merített. Az eredeti kérdéseket Sivaprakásam Pillai állította össze, melyeket később a Maharsi ültetett át prózába.

A tanítás erejéről bárki meggyőződhet, aki azt a gyakorlatban alkalmazza. A Talks with Sri Ramana Maharshi (Beszélgetések Srí Ramana Maharsival) című kötetben a következőt olvashatjuk: “Az embernek meg kell találnia, hogy kinek a számára jelennek meg a gondolatok! Honnan merülnek fel? Azoknak a tudatos Önvalóból kell felmerülniük. Még ha csak haloványan fogjuk is fel ezt, az segíteni fog az ego kiirtásában. Ezt követően lehetővé válik az egyetlen Végtelen Létezés felismerése. Abban az állapotban nincsenek egyéniségek, csak az Örök Létezés. Ezért aztán nincsenek jelen a halálra vagy a szenvedésre vonatkozó gondolatok sem.” A teljes tanítás letölthető itt, “Ki vagyok én?” címmel “Kattintson ide a letöltéshez”.

Click to Download
Click to Download

Ki vagyok én?

Mivel minden élőlény állandó és szenvedéstől mentes boldogságra vágyik, mivel az elsődleges szeretet mindenkiben kizárólag önmagára irányul, s mivel ez a szeretet csak arrafelé fordul, amerre boldogságot talál, ahhoz, hogy az ember elérje ezt a boldogságot – amely tulajdonképpeni természetét alkotja, s amely az elme működésétől mentes mélyalvás állapotában naponta megtapasztalható –, meg kell ismernie saját valóját. Ennek alapvető eszköze egyedül a „Ki vagyok én?” kérdésén alapuló kutatás.

Ki vagyok én? Én a tiszta Tudatosság vagyok. Ez a Tudatosság természeténél fogva Létezés-Tudatosság-Üdvösség (Szat-Csit-Ánanda).

Ha az elme, mely a tudás eszköze és minden tevékenység alapja, alámerül, a világnak mint objektív valóságnak az érzékelése abbamarad. Hacsak a kígyó és a kötél illuzórikus érzékelésének vége nem szakad, a kötelet, amelyet az illúzió kígyóként láttat velünk, nem fogjuk akként látni, ami. [Ennek az analógiának az alapjául egy hagyományos történet szolgál egy férfiról, aki szürkületkor kötelet lát az úton, és mivel tévesen kígyónak érzékeli, ok nélkül fél tőle.] Ehhez hasonlóan, hacsak a világ objektív valóságként való érzékelésének illuzórikus természete nem marad abba, az Önvaló valós természetének látása, amit az illúzió elfed előlünk, nem lehetséges.

Amit „elmének” neveznek, az egy Önvalón belüli rendkívüli hatalom. Az elme az összes gondolat megjelenésének oka. Minthogy az elme lényege a gondolkozás, gondolatoktól függetlenül létező elméről nem beszélhetünk. S [ugyanígy] a világról mint gondolatoktól független entitásról sem be-szélhetünk. Az álomtalan mélyalvásban nincsenek gondolatok és nincsen világ. Az ébrenléti és az álomállapotban viszont vannak gondolatok és van világ is.

Ahogy a pók kiereszti magából hálója fonalát, hogy aztán újra visszahúzza magába, úgy vetíti ki magából az elme is a világot, hogy aztán ismét magába vonja. Amikor az elme kilép az Önvalóból, megjelenik a világ. Ezért amikor a világ megjelenik, az Önvaló rejtve marad; és amikor az Önvaló felragyog, a világ eltűnik.

Ha az ember állhatatosan tanulmányozza az elme természetét, akkor az végül is eltűnik, s ami visszamarad, az az Önvaló lesz. Az elme mindig csak valami durva objektummal együtt jelentkezik; egyedül képtelen fennmaradni. Amit szubtilis testnek vagy léleknek nevezünk, az az elme.

Ami a testben „én”-ként jelenik meg, az az elme. Ha az ember megvizsgálná, hogy a testben hol jelenik meg először az „én” gondolata, rájöhetne arra, hogy az először a Szívben bukkan fel. Innen ered az elme. Ha az ember egyszerűen csak folytonosan arra gondolna, hogy „én”, „én”, már akkor is eljuthatna az elme forrásához… Az elmében megjelenő összes gondolat közül az „én” gondolata a legelső. Csak e gondolat megjelenése után jelenik meg a többi gondolat.

A „Ki vagyok én?” kérdés gondolata az összes többi gondolatot elpusztítja, s miként a halottégető máglya piszkálgatására használt bot, végül maga is elpusztul. Ekkor következik be az Önvaló megvalósítása. Ha más gondolatok bukkannak fel, az embernek nem szabad követnie azokat, hanem a következő kérdést kell feltennie magának: „Kinek a gondolatai ezek?” Hogy mennyi gondolat bukkan fel, az ezúttal érdektelen. Amint egy gondolat felbukkan, késlekedés nélkül fel kell tenni a kérdést: „Kinek a gondolata ez?” Az erre adandó válasz: „Az én gondolatom.” Ha ezek után az ember felteszi azt a kérdést, hogy „Ki vagyok én?”, akkor az elme visszatér saját forrásához, a felbukkanó gondolat pedig elenyészik. Aki kitartóan folytatja e gyakorlatot, annak elméje egyre könnyebben fog megmaradni forrásában. Amikor a szubtilis elme az agyon és az érzékszerveken keresztül kifelé irányul, megjelenik a nevek és formák durva világa; ha viszont megmarad a Szívben, a nevek és formák világa eltűnik. „Befelé fordulásnak” (antar-mukha) azt nevezik, amikor az ember nem engedi, hogy az elme kifelé irányuljon, hanem megtartja a Szívben; „kifelé fordulásnak” (bahir-mukha) azt nevezik, amikor az ember engedi, hogy az elme kilépjen a Szívből. Amikor az elme a Szívben marad, az összes gondolat forrását képező „én” eltűnik, s felragyog az örökké létező Önvaló.

A kutatáson kívül nincs más kielégítő módszer. Ha az ember más módon igyekszik uralma alá vonni elméjét, akkor bizonyos eredményt elérhet ugyan, elméje azonban később ismét működésbe fog lendülni. Az elme lecsendesítését a légzés feletti uralom révén is el lehet érni; viszont az elme csak addig marad nyugalomban, amíg a légzés uralása tart, s amint megszűnik a légzés ellenőrzése, az elme a visszamaradó benyomások hatására ismét mozgásba lendül, s újra kedve szerint fog vándorolni.

A légzésszabályozáshoz hasonlóan az isteni formákon való meditáció, a mantrák ismételgetése, a táplálék korlátozása és a többi hasonló módszer is csupán az elme lecsendesítésének lehet segédeszköze. Az isteni formák fölötti meditáció és a mantrák ismétlése révén az elme [kétségtelenül] egyhegyűvé válik – [egyébként azonban] hol erre, hol arra fog vándorolni.

Minden olyan korlátozás, amely arra irányul, hogy csak szattvikus élelmet vegyünk magunkhoz – s azt is csak kis mennyiségben –, kifejezetten hasznos; e szabályt betartva az elme egyre szattvikusabb lesz, s ez komoly segítséget jelent az Önvaló kutatása során.

Ha az ember megszabadul a „bűnös vagyok” gondolatától, figyelmét pedig állhatatosan az Önvaló fölötti meditációra rögzíti, akkor joggal reménykedhet a sikerben.

Nem szabad hagyni, hogy az elme a világi tárgyak és a többi emberrel kapcsolatos dolgok irányába csapongjon.

Bármennyire rosszak legyenek is az emberek, a törekvőnek nem szabad gyűlöletet éreznie irántuk.

Mindazt, amit az ember másoknak ad, valójában önmagának adja. Ha az emberek megértenék ezt az igazságot, ki tarthatná vissza őket attól, hogy másoknak adjanak?

Amikor az ember felébred, [vele együtt] minden felébred; amikor elcsendesül, [vele együtt] minden elcsendesül.

Amilyen mértékben alázatosak vagyunk, olyan mértékben fog ez a beállítottság jó eredményeket szülni.

Ha az elme elcsendesül, az ember bárhol élhet.

Ami valójában létezik, az egyedül az Önvaló. A világ, az egyéni lélek és Isten, akárcsak a gyöngyház ezüstös csillogása, csupán az Önvalón belüli tünékeny jelenség; e három ugyanabban a pillanatban jelenik meg, és ugyanabban a pillanatban tűnik el.

Az Önvaló ott található, ahonnan az „én”-gondolat teljesen hiányzik. Ezt nevezik csendnek. Az Önvaló maga a világ; az Önvaló maga az „Én”; az Önvaló maga Isten. Minden Siva – [vagyis] minden az Önvaló.

Aki Önmagának, azaz Istennek szenteli magát, az a legkiválóbb törekvő. Önmagunkat Istennek szentelni annyit jelent, mint állandóan az Önvalóban maradni anélkül, hogy az Önvaló gondolatán kívül teret engednénk bármilyen más gondolatnak.

Bármekkora terhet rakunk is Istenre, Ő elbírja azt. Ha egyszer mindent Isten legfelső hatalma mozgat, miért nem vetjük alá magunkat ennek a hatalomnak, és miért engedjük, hogy folytonosan olyan gondolatok nyugtalanítsanak bennünket, hogy mit és hogyan kell tennünk, illetve mit és hogyan kell elkerülnünk? Ha egyszer tudjuk, hogy miután felszálltunk a vonatra, minden terhünket az viszi, miért tartanánk csomagjainkat kényelmetlenül a fejünkön ahelyett, hogy leraknánk azokat, és kényelembe helyeznénk magunkat? A teljes tanítás letölthető itt, Ki vagyok én?” címmel.