Srí Ramana Maharsi számos helyen lakott Tiruvannámalaiban, majd több barlangban az Arunácsala hegyen, míg végül le nem telepedett azon a helyen, amelyet később Srí Ramanásramamnak neveztek el. Egészen 1950-ben bekövetkezett mahánirvánájáig itt élt. Sohasem tett formális szerzetesi fogadalmat, és soha nem állította, hogy tanítványai lennének. Attól a naptól fogva, hogy szeretett Arunácsalájához megérkezett, sohasem hagyta el a hegyet.

Patala Lingam
Patala Lingam

Ramana első lakhelye Tiruvannámalaiban a Nagytemplom volt. Néhány hétig az ezeroszlopú csarnokban időzött. Hamarosan azonban suhancok fedezték fel, és zaklatni kezdték: kövekkel dobálták, miközben ő csendben ült. Ezért a Pátála Lingánál keresett menedéket, az ezeroszlopú csarnok egyik föld alatti helyiségében, ahová sohasem hatolt be a napfény. Mozdulatlanul ült, mélyen elmerülve az Önvalóban, tudomást sem véve az ott élő hangyák és más élősködők csípéseiről.

 

Sri Bhagavan at Skandashram
Sri Bhagavan at Skandashram with Mother Alagammal (front right) and devotees; Click to enlarge

A kegyetlen fiatalok azonban hamarosan itt is megtalálták, és továbbra is azzal szórakoztak, hogy köveket dobtak a fiatal Bráhmana Szvámíra, ahogy akkoriban Ramanát nevezték. Abban az időben élt Tiruvannámalaiban egy nagyhírű, Szésádri Szvámigal néven ismert szvámí, aki olykor őrt állt Ramana fölött, és elzavarta a suhancokat. Az ifjú annyira elmerült az üdvösség ragyogásában, hogy látszólag tudomást sem vett arról, hogy követők jelentek meg, testét kivitték a helyiségből, és Szubrahmanja egyik közeli szentélyéhez vitték. Mintegy két hónapig maradt ennél a szentélynél, nem törődve testi szükségleteivel. Az ennivalót időnként a szájába kellett erőltetni, máskülönben nem is evett volna. Szerencsére mindig volt valaki, aki gondját viselte. Ezután Ramana különböző közeli kertekbe, ligetekbe és szentélyekbe költözött. Egy, a templomtól távolabbra eső mangóligetben talált rá atyai nagybátyja, a mánámadurai Nellijappa Aijar. Nellijappa Aijar mindent megpróbált, hogy magával vigye unokaöccsét Mánámaduraiba, de a fiatal szent nem válaszolt neki, sőt az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatta. Nellijappa Aijar így csalódottan tért vissza Mánámaduraiba. A hírt mindenesetre elvitte Alagammálnak, Ramana édesanyjának.

Nagasundaram, Alagammal, and Sri Ramana
Nagasundaram, Alagammal, and Sri Ramana

Később az anya elutazott Tiruvannámalaiba legidősebb fia, Nágaszvámí kíséretében. Ramana ekkoriban Pavalakkunrun, az Arunácsala egyik keleti nyúlványán lakott. Alagammál könnyes szemmel kérlelte a fiát, hogy térjen haza vele, de a bölcs számára nem volt visszatérés. Semmi sem tudta megindítani – még édesanyja könnyei sem. Mindvégig csendben, mozdulatlanul ült. Egyik követője, aki szemtanúja volt az anya többnapos küzdelmének, arra kérte Ramanát, hogy legalább írja le, mit gondol. A bölcs a következőket írta egy darab papírra:
“Az Elrendelő irányítja a lelkek sorsát prárabdha karmájuknak megfelelően. Az, aminek nem kell megtörténnie, nem fog megtörténni, akárhogy próbálkozzon is az ember; s aminek meg kell történnie, azt nem kerülheti el az ember, tegyen bármit, hogy megakadályozza. Ez bizonyos. Ezért a legjobb: csendben maradni.”

Az anya nehéz szívvel tért vissza Mánámaduraiba. Nem sokkal ez után az esemény után Ramana az Arunácsala lankáin lévő különböző barlangokban kezdett el élni. A Virúpáksa-barlang, amelyben a leghosszabb ideig maradt (tizenhét évig) a hegy délkeleti oldalán található. A hegyen töltött korai éveiben Ramana az idő nagy részében nem beszélt. Ragyogása hatására már követők csoportja gyűlt köré. Nemcsak igazságkeresők vonzódtak hozzá, hanem egyszerű emberek, gyermekek, sőt állatok is. A városból kisgyerekek kapaszkodtak fel a hegyre, a Virúpáksa-barlangba, leültek Ramana közelében, körülötte játszottak, majd boldogan hazatértek. Mókusok és majmok jöttek el hozzá, és ettek a kezéből.
Ramana édesanyja többször újra meglátogatta őt. Egy alkalommal megbetegedett, és több hétig komoly fájdalmai voltak. A tünetek tífuszt mutattak. Korábbi, a sors elkerülhetetlenségével kapcsolatos megjegyzése ellenére Srí Bhagaván tamil nyelvű himnuszt költött, amelyben azért könyörgött az Úr Arunácsalához, hogy gyógyítsa meg édesanyját a betegségéből. Emellett szerető gondoskodással ápolta. A himnusz első versszaka így hangzik:
Menedékem hegye, mely kigyógyítasz
az ismétlődő születések betegségéből!
Óh, Uram! Neked kell orvosolnod anyám lázát!”
Alagammál felépült, majd visszatért Mánámaduraiba. 1916 elején Tiruvannámalaiba költözött, és eltökélte, hogy hátralévő életét fia mellett tölti. Nem sokkal később legkisebb fia, Nágaszundaram is követte őt. Rövid idővel azután, hogy édesanyja mellé szegődött, Srí Bhagaván a Virúpáksa-barlangból a közvetlenül fölötte, a hegyen kicsit feljebb található Szkandásramba költözött. Itt az anya kemény spirituális képzésben részesült. Emellett az ott lakó követők kis csoportja számára főzni kezdett. Nágaszundaram szannjászinná (szerzetessé) lett, felvéve a Nirandzsanánanda Szvámí nevet.

1920-ban az anya egészsége megrendült. Betegsége alatt Srí Bhagaván folyamatosan ápolta, gyakran éjszaka is virrasztott mellette. 1922-ben érkezett el Alagammál számára a vég, és halála pillanatában elérte a megszabadulást, fia közbenjárásának és kegyelmének köszönhetően. A megszabadultakra vonatkozó hagyomány szerint Alagammál testét nem elhamvasztották, hanem eltemették. Mivel temetés nem megengedett a hegyen, az anya testét elföldelték a hegy lábánál, a déli oldalon. A hely kevesebb mint egyórányira volt a Szkandásramtól, és Ramana gyakran fel is kereste, míg egy nap örökre le nem telepedett ott. Így jött létre a Srí Ramanásramam. Srí Bhagaván így számolt be erről később: “Nem saját szándékomból költöztem el a Szkandásramból. Valami idehozott, s én engedelmeskedtem.”