HIMNUSZOK AZ ARUNÁCSALÁHOZ

Néhány rövidebb versét kivéve a Maharsi legkorábbi költeményei az Öt himnusz az Arunácsalához. 1914 körül írta őket.
A Szavak hitvesi virágfüzére az első és a legfontosabb az Arunácsalához írt himnuszok közül, mely válaszképpen íródott szádhu követői imáira, akik jól megkülönböztethető imádságos verset kértek tőle, melyet koldulás közben énekelhettek. Általában amikor a Maharsi követői házról házra jártak a jól ismert dalokat énekelve, a városban élő családfenntartók tudták, hogy az ételt a Maharsinak gyűjtik, így nagy mennyiségű ennivalót adtak nekik, más szádhuknak viszont csak néhány falatot. Ezt felismervén pár gátlástalan férfi Ramana-csoportnak adta ki magát, és begyűjtötte a Maharsinak szánt ennivalót. Bhagaván követői úgy érezték, jól megkülönböztethető imádságos költeményre van szükségük, hogy elkerüljék az említett problémát. Első nekifutásra a Maharsi megkomponált néhány sort, melyeket az “Arunácsala” refrén követett, de nem folytatta tovább. Követői hiába várták. Egy szép napon a Maharsi egyedül ment körbe a hegy körül, és aznap született meg a Szavak hitvesi virágfüzére (Aksaramanamálai) még hiányzó része. A költemény címe fontos jelentést hordoz: a menyasszony az egyéni lélek, a vőlegény pedig az Úr Arunácsala. Azokat, akik éneklik vagy akár hallgatják ezt a himnuszt, öröm tölti el. A Maharsi egyszer tréfálkozva megjegyezte: “Ez a himnusz sok-sok évig táplált minket.”
Ez után a Tizenegy versszak és a Nyolc versszak következett. Egyszer a tamil “Karunaijál ennai ánda ní” szavak kezdtek el vibrálni a Maharsi szívében, melyek jelentése: “Minthogy kegyelmed által igényt tartottál rám”. Többször is megpróbálta elhallgattatni őket, de sikertelenül. A szavak újra meg újra felhangzottak benne, amíg végül megadta magát, és lejegyezte őket. Miután leírta az első szavakat, a szóáradat megindult, és megszületett a Tizenegy versszak és a Nyolc versszak. Amíg a Tizenegy versszak az isteni kegyelemért való könyörgés, a Nyolc versszak teljesen érthetővé teszi számunkra az Arunácsala Létezés-Tudatosság-Üdvösség természetét.
A Maharsi a következő magyarázatot adta a Nyolc versszak keletkezésére: “Másnap elindultam a hegy körül. Palániszvámí mögöttem jött, de rövid idő után Aijaszvámí visszahívta őt, papírt és ceruzát nyomott a kezébe, és azt mondta neki: »Néhány napja a Szvámí verseket költ mindennap. Talán ma is így lesz, ezért jobb, ha viszel magaddal papírt és ceruzát.«
Csak akkor vettem ezt észre, amikor láttam, hogy Palániszvámí egy ideje nincs mellettem; később aztán utolért engem. Aznap, mielőtt visszaértem volna a Virúpáksa-barlanghoz, a nyolcból hat versszakot megírtam. Még aznap este vagy másnap eljött Nárájana Reddi. Az idő tájt Vellúrban élt, a Singer & Co. képviselőjeként dolgozott, és időről időre meglátogatott. Aijaszvámí és Palániszvámí beszámolt neki a versekről, mire ő így szólt: »Azonnal adjátok oda nekem a verseket, és intézkedem a kiadásukról!« Már korábban is adott ki néhány könyvet. Amikor ragaszkodott hozzá, hogy magával viszi a költeményeket, mondtam neki, hogy rendben van, kiadhatja az első tizenegy versszakot egy költeményként, a többit pedig, melyek más versmértékben íródtak, egy másik versként. Hogy meglegyen a szükséges mennyiség, ott helyben írtam még két versszakot, ő magával vitte mind a tizenkilencet, és kiadatta őket.”
Ez a két költemény isteni fénnyel világítja meg az Igazságot, lelkesítve a keresőket, és útmutatást nyújtva számukra.
1. Nézd, a Fény Hegye úgy áll, mint egy érzéketlen tömb!
De titkos hatása az értelmünknél messze több,
Ez már ártatlan kisgyermekként az elmémben ragyogott.
Amikor megtudtam, hogy Tiruvannámalaijal azonos,
Ennek jelentése még mindig meg nem fogott.
Miután azonban elvezérelt Önmagához, egészen közel,
S elmémet elcsendesítette – mozdulatlan, ismertem fel.

2. „Ki a látó?” Amikor ekképpen kutattam,
Megfigyeltem a látó eltűnését magamban,
És ami túlélte azt. Nem volt több: „Én láttam”,
De vele eltűnt a gondolat is, hogy: „Én nem láttam.”
Ki is lenne képes átadni mindezt szavakban?
Még az ősi időkben is (mint Daksinámúrti)
Csak a csend által tudtad közvetíteni.
Hogy csendeddel átadd (transzcendens) voltodat épp itt,
Azért tornyosulsz hegyként, ragyogva égtől a földig.

3. Ha formával bíróként közelítlek, a földön állsz hegyként,
Ha (elméjével a kereső lényegi) formádat kutatja,
Úgy tesz, mint aki az étert keresve a földet körbeutazza.
Gondolat nélkül időzzünk korlátlanságodban,
Ekkor megszűnünk létezni különváltságunkban,
Nektáróceánba merülő cukorbabákká leszünk,
Ha igazi identitásunkra ébredünk,
És végre rájövünk, hogy mi sem létezünk másként,
Mint Te, ki állsz fölmagasló Arunahegyként.

4. Istent kutatni s nem venni tudomást Rólad,
Aki Létezés és Tudatosság vagy,
Olyan, mint lámpással keresni a sötétet.
Csak hogy Létként s Tudatként megismerjenek,
Azért jelensz meg különböző formákban
(És nevekben) a különféle vallásokban.
Akik még mindig nem ismertek fel Téged, azok
Olyanok, mint a vakok, kik nem látják a Napot.
Ó, Arunácsala, Te nagyszerű, páratlan drágakő,
Önvalómként és Egyetlenként tündöklő!

5. Miként a zsinór a drágakövek nyakláncában
Hatolsz át lények és vallások sokaságában.
Ha, ahogy a drágakövet megmetszik és fényesítik,
A (tisztátalan) elmét a (tiszta) elme kövével köszörülik,
S hibáit lemetszik, akkor úgy tündöklik
Kegyelmed fényét árasztva, mint sugárzó rubint,
Ékkő, melynek tüzét nem kívülről vetítik.
Ha a fényérzékeny lemezt a Nap sugarának kiteszik,
Rögzíthet-e azután benyomást, ó, jóságos, tündöklő
Arunácsala? Van-e bármi, ami Tőled különböző!

6. Te vagy a létező, az Egyetlen magadban,
Ki önfényű Szíveként tudatos szakadatlan!
Benned misztikus erő rejlik, mi nélküled semmi se.
Abból származik az elme kísértete.
Ez titokzatos, sötét ködöket bocsát ki,
Melyeket (tudatosságod) visszatükröződő fénye megvilágít,
S melyek belül, a prárabdha örvényében
Kavargó gondolatokként jelennek meg.
Majd alakulnak lelki világokká,
Ezután kivetülnek az anyagi világgá,
Kiinduló érzékeink által felnagyított tárgyakká,
Melyek a mozi képeihez hasonlóan mozognak.
Láthatatlanul vagy láthatóan, ó, Hegye az irgalomnak,
Nélküled a semmivel azonosak!

7. Amíg jelen az én-gondolat, másik nem lesz jelen.
Kérdezzünk rá a többi gondolatra: „Kinek merülnek fel?”
A válasz: „Nekem.” Tovább vizsgáljuk, űzzük:
„Az én honnan ered?” A kutatást mélyre merítsük,
Jussunk el a Tudat-trónhoz, be a Szív-kamrába,
Ekkor mi leszünk az univerzum szuverén Ura.
Ó, korlátlan kegyelem-tenger áradata
És fényesség, kit úgy hívnak, Arunácsala,
Mozdulatlan táncod helye: szívünknek pitvara.
Nincs már álom ott kettősségé:
Kint-bent, helyes-helytelen, születés-halál,
öröm-fájdalom, fény és sötétség nincs többé.

8. Felhőként felszáll a tengernek sok-sok vízcseppje,
Aztán esőként lehullva visszafolyik mind a tengerbe.
A belőled felszálló lelket sem lehet visszatartani,
Veled újra egyesül, bár útközben számos örvény kíséri.
A madár sem pihenhet meg fent a levegőben,
Ahonnan felszállt, a földre vissza kell térnie.
A léleknek is meg kell találnia, hol volt a forrása,
Beléd süllyed-olvad, Arunácsala, Te, Boldogság Óceánja!