Az Ásram nem hirtelen, a semmiből bukkant elő. Először csak egy egyszerű, bambuszrudakra épített pálmalevél tetős épületből állt. A következő években a látogatók száma egyre nőtt, adományokat ajánlottak fel, és megépültek az ásramokban szokásos épületek: a terem, ahol Srí Bhagaván ült, az iroda és a könyvesbolt, az étkező és a konyha, a tehénistálló, a posta, az orvosi rendelő, a vendégszoba a férfi látogatók részére és pár kis bungaló a hosszabb ideig maradó vendégeknek. Közvetlenül az Ásramtól nyugatra, a víztároló és a hegy között a szádhuk kis telepet hoztak létre Pálakottuban. Laksmí tehén érkeztével tehénistállót építettek, továbbá egy nagyméretű konyhát, hogy el tudják látni az egyre növekvő számú látogatót. Ramana szívének kedves volt a tehenekről való gondoskodás és az emberek, különösen a szádhuk és a szegények ellátása étellel. Idővel Alagammál sírja fölé a hagyományok szerint épített templomot emeltek; ez lett a Matrubhútésvara-templom, ahol az istentiszteletek mind a mai napig folytatódnak.
Ramana sohasem engedte, hogy bármiben előnyben részesítsék. Az étkezőben is nagy hangsúlyt fektetett erre. Még amikor valamilyen orvosságot vagy erősítőt kapott, akkor is meg akarta azt osztani mindenkivel. Az ásram irányításával nem foglalkozott. Ha szabályokat hoztak, ő volt az első, aki engedelmeskedett, de ő maga nem hozott szabályokat. Munkája tisztán spirituális volt: csendben vezette a köré gyűlő követők egyre népesebb családját. Öccse, Nirandzsanánanda Szvámí lett az ásram vezetője (szarvádhikárí).
A figyelem középpontjában a meditációs terem (régi terem) állt, ahol a követők a Maharsival ültek. A terem dinamikus csendje a kegyelmétől vibrált. Bhagaván szemében az isteni szeretet fénye ragyogott, és amikor szükség volt rá, meggyőző szavai megvilágosították a látogatók értelmét. Nem volt arra nézve szabály, hogy mindenkinek meghatározott módon vagy meghatározott időben kellene meditálnia. A korai években az ajtók sohasem álltak zárva, még éjszaka is felkereshették őt az emberek.
Mivel Ramana ügyelt rá, hogy mindig elérhető legyen a látogatók részére, nem hagyta el az Ásram területét, kivéve a hegyen és a Pálakottuban tett reggeli és esti sétái során. A korai években rendszeresen végigjárta a hegy körüli utat (giripradaksina).

Samadhi Shrine
Samadhi Shrine

1949-ben megállapították, hogy szarkóma jelent meg a bal karján. Az intenzív orvosi gondoskodás ellenére 1950. április 14-én már nyilvánvaló volt, hogy testi halála elkerülhetetlen. Este a követők a verandán ültek, a szoba előtt, melyet kifejezetten Bhagaván kényelme kedvéért építették betegsége alatt, és váratlanul elkezdték énekelni az Arunácsala Sivát (Aksaramanamálai). Ahogy Srí Bhagaván meghallotta ezt, kinyitotta szemét, mely csak úgy ragyogott. Leírhatatlan gyengédséggel elmosolyodott, majd az üdvös boldogságtól könnycseppek szöktek a szemébe, s végiggördültek az arcán. Még egy utolsót sóhajtott, és nem volt tovább.
Ugyanebben a pillanatban, 20 óra 47 perckor hatalmas csillag haladt át lassan az égbolton, és északkelet felé, az Arunácsala csúcsa felé haladt. Sokan látták ezt még Bombay távolságából is, megütköztek különös megjelenésén és viselkedésén, s megérezték, hogy Mesterük halálát jelzi.
Srí Ramana ereje mind a mai napig nem gyengült. Az Ásram látogatói gyakran megjegyzik: “De hiszen nagyon erősen lehet érezni a jelenlétét!” Mielőtt Srí Ramana elhagyta volna a testét, követők egy csoportja ment oda hozzá könyörögve, hogy maradjon még egy darabig, mivel szükségük van a segítségére. Ő így válaszolt: “Elmenni? Hová mehetnék? Mindig itt leszek.”